139/7. A ketyegő útitáska — Sürgős teadélután a folyosón

Laurent kalauz bólintott, és a sötétkék kabátos utas felé nyújtotta a kezét. A férfi habozott, majd szaporán kihalászta a jegyét a zsebéből.
– Látja? Minden szabályos! – bizonygatta, miközben a táskából ismét kiütődött egy ütemes, fémes klakk-klakk. – A csomagomban pedig csak egy gépészeti mintadarab van! Egy óraműves szerkezet! Nem veszélyes, csupán... rendkívül értékes.
– Különösen, ha óránként csörög is – fűzte hozzá Vaneau elgondolkodva. – Bár egy finommechanikai mintadarabot ritkán szállítanak olyan retikülben, amelynek a csatja hátulról, dróttal van odahurkolva.
A zaklatott utas elfehéredett, és önkéntelenül eltakarta a rézveretet.
– Ön... ön túlságosan figyelmes, uram!
– Ez a hivatási ártalmam – felelte szelíden a fődetektív. – Bár elismerem, a mentolillatú doboz után felemelő érzés egy olyan rejtéllyel találkozni, aminek ritmusa van.
Laurent közben kezelte a jegyet, s halkan odakérdezte Vaneau-hoz:
– Elvegyem tőle a táskát, Monsieur Vaneau?
– Semmiképpen, Laurent. Ha a szerkezet valóban óraműves, a hirtelen mozdulatoktól könnyen felgyorsulhat az idő. Ehelyett kísérjük át az urat a szalonkocsiba, mielőtt a szerelvény elérné Auberoche állomását.
– Auberoche? – hökkent meg az utas. – De én Saint-Mireux-ig váltottam jegyet!
– A szándék dicséretes – jegyezte meg Vaneau egy halvány mosollyal –, ám a ketyegés ritmusa alapján attól tartok, a döntéseit nem csak Ön hozza meg a mai éjszakán.