139/6. A ketyegő útitáska — Ritmikus neszek a folyosón

– Bocsánat, uram – kezdte Laurent kalauz, miközben gyanakvóan méregette a kabátujjból ketyegő úriembert –, nem tartja kissé szokatlannak az időbeosztását? Vagy inkább az óráját?
– Az órám tökéletesen működik, tisztelt kalauz! – válaszolta szaporán a zaklatott új utas, s a szorongatott utazótáskát még szorosabban a mellkasához simította. – Csupán nagyon... precíz vagyok. És sietek. Saint-Mireux-ben fontos találkozóm van.
Émile Vaneau kényelmesen nekidőlt a folyosó faburkolatának, majd elmélyült pillantást vetett az utas megviselt lábbelijére és a táska rézcsatjára.
– A pontosság dicséretes tulajdonság – jegyezte meg Vaneau halk, derűs hangon. – Habár a tapasztalatom azt súgja, hogy aki ennyire hallhatóan méri a másodperceket, az ritkán csak az időjárás miatt aggódik.
– Nem aggódom semmin! – pörölt szinte kapkodva a jövevény, ám amikor a szerelvény egy váltón áthaladva zökkenőset lendült, a táskából tompa, csengő kattanás hallatszott. – Csupán a csomagom rendkívül érzékeny a hirtelen mozdulatokra.
– Értem – bólintott a fődetektív. – Egy érzékeny, ketyegő poggyász. Laurent, azt hiszem, a mentolillat után ezúttal valami lényegesen mértaniabb rejtéllyel lesz dolgunk.
Laurent szemöldöke magasra szaladt:
– Parancsolja, Monsieur Vaneau, hogy azonnal elkérjem a jegyét, vagy inkább értesítsem a vonatvezetőt?
– Egyelőre elég lesz a jegy – mosolygott Vaneau. – És talán egy csésze meleg tea. A ketyegés ugyanis, úgy tűnik, hosszú útra kísér minket.