139/5. A mentolillatú kalapdoboz — Mirelune-i őrségváltás

Fémes csikorgással torpant meg az Intercontinental Express Mirelune kivilágított peronja mellett. Az ajtó sziszegve nyílt ki, s a párás éjszakában két egyenruhás helyi nyomozó lépett fel a hálókocsi lépcsőjén.
– Jó estét, uraim – köszöntötte őket Laurent kalauz felvillanyozva, miközben széles mozdulattal mutatott a hatos fülke felé. – A rendhagyó tartalmú csomag és a tulajdonosa odaát várakozik.
A vezető nyomozó határozott léptekkel haladt át a folyosón, s a megszeppent, sötétkék kabátos utashoz fordult:
– A törvény nevében letartóztatom Önt finomított esszenciák engedély nélküli szállítás és a vámhatóság félrevezetése miatt.
Émile Vaneau elégedetten zsebre tette ezüst zsebóráját, majd halk, derűs hangon hozzátette:
– S amint láthatja, uram, a fémcsatok és a csavarhúzók ritkán helyettesítik a hivatalos kísérőlevelet. Különösen, ha a mentol erőteljesebben árulkodik, mint egy rosszul megválasztott álcázás.
A férfit csendben elvezették. Mirelune peronján gyorsan elült az izgalom, s a szerelvény nehéz gőzt fújva ismét mozgásba lendült. Laurent fellélegzett, ám amint visszasétált a folyosón, egy új utas lépett fel a vonatra: egy megviselt utazótáskát szorongató, zaklatott úriember, akinek kabátujjából halk, ritmikus ketyegés szűrődött ki.
Vaneau elmosolyodott, s figyelmesen végigmérte a jövevényt, miközben a vonat játszi könnyedséggel robogott tovább Saint-Mireux iránya felé.