138/4. A két bőrönd titka — Végkifejlet Chantraine peronján

– Nos, a gravitáció ritkán késik – jegyezte meg Émile Vaneau, majd elővette régi ezüst zsebóráját. Pattanva nyitotta ki a fedelét, egy pillanatig nézte, majd halkan így szólt: – Pontosan három perc múlva Chantraine állomásra érkezünk.
A folyosó homályából ekkor a sötétkék kabátos utas is előlépett, feszülten szorítva össze a kezét. Laurent kalauz kíváncsian Vaneau mellé húzódott.
– Mindenki azt hitte, uraim, hogy a két megszólalásig egyforma bőrönd egy pedáns utazó gondosságát dicséri – kezdte Vaneau száraz eleganciával. – A félrevezetés lényege a súlykülönbség volt: az egyik nehéz, mint a csempészett rézöntvény, a másik könnyű, mint a puszta levegő. Ám a bezárt fülke küszöbén lévő finom karcolások és a rézpántok szivárgó pora elárulta az igazságot. A táskákat nem felcserélni akarták, hanem a tartalmukat átcsoportosítani a menetidő alatt.
– Ez nevetséges gyanúsítás! – sziszegte a sötétkék kabátos utas, miközben tekintete kétségbeesetten csapongott.
– A tények néha valóban különös humorérzékkel rendelkeznek – válaszolta Vaneau. – És a tettes nem más, mint...
Ebben a pillanatban a vonat hirtelen akkorát fékezett, hogy a folyosó rézlámpái megcsörrentek, s a csikorgó kerekek elfojtották a szavait. Az Intercontinental Express lassan begördült Chantraine sötétedő peronjára.
Az ajtó kinyílt, s a helyi nyomozók léptek a kocsi szőnyegére. A vezetőjük a sötétkék kabátoshoz lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a pont-château-i fémlopás ügyében!
– ...mint ön, uram – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha a rendőrök érkezése csupán a végszó precíz időzítése lett volna.
A gyanúsítottat elvezették, a feszültség feloldódott. Laurent megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben a peronról egy új utas szállt fel, aki egy szokatlanul nagy, mentolillatú kalapdobozt szorongatott a karja alatt. Vaneau csendben figyelte a jelenetet, miközben a szerelvény gőzt fújva újra nekilendült az éjszakának.