137/6. A lakkozott doboz — Csel a hatos fülkében

A sötétkabátos utas gyanakvóan hátrált egy lépést, s keze önkéntelenül a kabátja belső zsebe felé reppent, ám Laurent kalauz méretes termete határozottan elállta a folyosó kijáratát.
– Attól tartok, a kapkodás felesleges, uram – jegyezte meg Émile Vaneau csendes derűvel, miközben a kanapén heverő, rézveret nélküli dobozt a folyosói lámpa fénye felé fordította. – A mentolesszencia gőze nem az ön zsebéből, hanem a fekete kalapos úr táskájából árad. Ön viszont rendkívül ügyelt arra, hogy ez a friss lakkillatú darab itt maradjon a hatos fülkében.
– Ez abszurdum! – horkant fel a sötétkabátos, s igyekezett minél elutasítóbb arckifejezést magára ölteni. – Én csupán a pihenésemet töltöm. Fogalmam sincs semmiféle dobozról vagy cseréről!
– Egy úriember, aki sötétben, sűrű gombos kabátban pihen a saját fülkéjében, mindig tiszteletreméltó jelenség – lépett közelebb Vaneau. – Csakhogy a doboz alján még nyirkos a lakkréteg. Pontosan annyira nyirkos, mint az a finom nyom, amit az étkezőkocsi ablakpárkányán hagyott, mikor a zűrzavart kihasználva felcserélte a két, megszólalásig hasonlító darabot.
– De miért tette volna? – csodálkozott a fekete kalapos utas, miközben még mindig riadtan szorongatta a sajátját.
– Mert a mentolos doboz rejtett rekesze jóval értékesebb terhet hordoz, mint amit ön gyanútlanul a poggyászába tett – válaszolta Vaneau száraz eleganciával.
Laurent kalauz sötét tekintettel összefonta a karját az ajtóban.
– És a vonat pillanatokon belül lassít.