137/5. A lakkozott doboz — A hatos fülke titka

A hatos fülke ajtaja halk kattanással gördült oldalra. A félhomályos helyiségben, az elhúzott függöny mögött, a bársonyülésen egy kísértetiesen hasonló, sötét lakkozású doboz feküdt – csupán a sarkain tündöklő rézveretek hiányoztak róla.
– Látja? – kiáltott fel fojtott hangon a fekete kalapos úr, s a mellkasára szorította a sajátját. – Ez az! Az étkezőkocsiban valaki felcserélte a két csomagot. Én csak a magamét akartam visszaszerezni!
– Rendkívül figyelmes önről – bólintott Émile Vaneau, miközben belépett a kisléptékű fülkébe, és mutatóujjával óvatosan megérintette a kanapén heverő doboz fedelét. – Bár a tévedés némileg asszimmetrikusnak tűnik. Az ön által cipelt példányból ugyanis tiszta mentolesszencia szivárog, míg erről az itt maradt darabról legfeljebb a friss lakk illata érződik.
A folyosón várakozó sötétkabátos utas halk, száraz köhögéssel jelezte jelenlétét, ám amikor Laurent kalauz felé fordult, a férfi csak még mélyebbre húzta a gallérját, s megtorpant.
– De én nem nyúltam a zárhoz! – szabadkozott a fekete kalapos utas, miközben homlokáról lecsöppent egy izzadságcsepp. – Nem is tudom, mi van benne!
– Nos, a tudatlanság néha a legkényelmesebb poggyász – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. Ekkor benyúlt a mellényzsebébe, s finom mozdulattal előhúzta régi ezüst zsebóráját. A fedél halk kattanással pattant fel.
– Pontosan kilenc perc múlva Saint-Gildas állomásra érkezünk – mondta a nyugalmazott detektív, miközben az órára pillantott, majd visszacsúsztatta azt a zsebébe. – És valami azt súgja, hogy az igazi tulajdonos nem az étkezőkocsiban, hanem ebben a fülkében vár ránk. Ugye, uram? – fordult a folyosón álló sötétkabátos felé.