137/7. A lakkozott doboz — Pont-Château-i végkifejlet

Émile Vaneau csendben előhúzta zsebéből a régi, mívességét őrző ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással felpattintotta a fedelét, majd elégedetten rásandított a ketyegő mutatókra.
– Pontosan négy perc múlva Pont-Château állomásra érkezünk – jegyezte meg kimért eleganciával. – Így éppen elegendő időnk marad a félreértések tisztázására.
A sötétkabátos utas még egy kétségbeesett pillantást vetett az ajtóban álló Laurent kalauzra, de nem volt merre menekülnie.
– Ön arra számított – folytatta Vaneau elnéző mosollyal –, hogy ha a frissen lakkozott, üres dobozt itt hagyja a hatos fülkében, a mentolesszenciás eredetit pedig a fekete kalapos úr poggyászába csúsztatja, senki sem jön rá a cserére. A lakk szaga elfedte volna a mentol aromáját, míg a valódi tulajdonos hiába kereste volna a holmiját. Csakhogy a lakkréteg még nyirkos volt. Egy igazi úriember pedig ritkán lakkoz bútorzatot az étkezőkocsiban, különösen száguldás közben.
– Ez képtelenség! – nyögte a fekete kalapos utas.
Mielőtt Vaneau kimondhatta volna a végső ítéletet, a vonat hirtelen akkorát fékezett, hogy a folyosói lámpák megcsörrentek. A szerelvény zökkenve begördült a kivilágított Pont-Château-i peron mellé.
Az ajtó sziszegve kinyílt, s két helyi nyomozó lépett a hálókocsiba. A vezetőjük határozottan a sötétkabátos elé állt:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a felcserélt csomagok és a futárposta veszélyeztetése ügyében!
– …amint az várható volt – fejezte be Vaneau a mondatot, mintha a nyomozók csupán az ő végszavára érkeztek volna.
A letartóztatottat elvezették. Amint a szerelvény újra mozgásba lendült, a folyosó végén egy új utas tűnt fel: egy hajlott hátú öregúr, aki két megszólalásig egyforma, súlyos bőröndöt cipelt, s gyanúsan kapkodva kereste a fülkéjét. Vaneau csendesen követte tekintetével az újonnan érkezettet.