137/3. A lakkozott doboz — Gyorsuló léptek a folyosón

A sötétkabátos utas nem felelt, csupán egy apró, hűvös meghajlással visszahúzódott a saját asztalához, ám tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a lakkozott dobozról. A fekete kalapos úr idegesen végigsimított az izzadt homlokán, majd váratlanul felpattant, és a dobozt szorosan a mellkasához ölelve megindult a hálókocsik felé kivezető keskeny ajtó irányába.
– Úgy tűnik, a főszereplőnk úgy döntött, átrendezi a díszletet – állapította meg Laurent kalauz, s feszülten Vaneau-ra pillantott. – Követnünk kellene, uram?
– A hirtelen mozdulatok ritkán tesznek jót a jóllakott gyomornak, Laurent – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben kényelmesen felállt az asztaltól –, de a visszafogott kíváncsiság kifejezetten jót tesz az emésztésnek. Sétáljunk egyet.
A hálókocsi keskeny, szőnyeggel borított folyosójára lépve látták, amint a fekete kalapos férfi a hatos fülke előtt torpan meg. Kétségbeesetten próbálta elfordítani a rézkilincset, ám az ajtó makacsul zárva maradt. Amikor meghallotta a mögötte közeledő lépteket, riadtan hátrafordult, s a kulcsát kiejtette reszkető ujjai közül.
– Ne jöjjenek közelebb! – sziszegte szaggatottan a férfi, s hátát a fülkeajtónak vetette. – Nem tudják, mi van ebben a dobozban!
– Valóban nem – felelte Vaneau szelíd udvariassággal, s megállt két lépésnyire a szorongó utastól. – De ha a kulcsa továbbra is a szőnyegen pihen, félek, hogy mi sem tudjuk meg, Ön pedig kénytelen lesz az éjszakát a folyosó huzatában tölteni.