137/1. A lakkozott doboz — Éjszakai robogás Montmirail felé

Az Intercontinental Express kerekei ritmikus kattogással falták a síneket az éjszakai sötétségben. Florac halványodó fényei már végleg elmaradtak a szerelvény mögött, s a VIP hálókocsiban lassan visszatért a megszokott, komótos csend.
Émile Vaneau a folyosó ablakánál állt, és nyugodt mozdulatokkal tisztogatta szemüvegét egy finom selyemkendővel. Laurent kalauz elégedett sóhaj kíséretében lépett mellé, szorosan egymás mellé simítva az egyenruhája hajtókáit.
– Végre egy kis nyugalom, Monsieur Vaneau! – jegyezte meg Laurent halk derűvel. – A hamisítók a helyi rendőrség gondjaira vannak bízva, s a mentolillat is teljesen kiszellőzött.
– A túlzott bizakodás a vasúton ritkán marad büntetlenül, Laurent – felelte Vaneau, miközben visszatette szemüvegét, s száraz, elegáns mosollyal a kalauzra nézett. – Minden állomás új szereplőket hoz a színpadra, s nem mindegyikük olvassa ugyanazt a darabot.
Ekkor a folyosó végén kinyílt az 5-ös fülke ajtaja. A Florac peronján felszállt, fekete kalapos úr lépett ki a folyosóra. Szinte semmi poggyászt nem hozott magával, csupán egy szokatlanul vastag, lakkozott fa dobozkát szorított a mellkasához. Léptei óvatosak, gyanakvóak voltak, mintha a padló minden egyes rezdülését méricskélné. Ahogy elhaladt a detektív és a kalauz mellett, kalapja karimájához nyúlt, de tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a dobozról, mielőtt az étkezőkocsi felé vette volna az irányt.
– Különös egy alak – mormolta Laurent, követve a férfi alakját. – Mit gondol, mi lehet abban a skatulyában?
– Amit túlságosan is féltenek, az hamarosan mások figyelmét is felkelti – válaszolta Vaneau csöndesen. – Montmirail állomásig még jó hatvan percünk van. Azt javaslom, tartsa nyitva a szemét.