136/3. A viaszpecsétes doboz — Megálló Florac peronján

Laurent kalauz percekkel később tért vissza, halk léptekkel.
– A sötétkék kabátos úr volt az, Monsieur Vaneau! Elberenben szállt fel, s azonnal bezárkózott.
A folyosón ekkorra a 3-as fülke fiatal hölgye is megjelent, görcsösen szorítva rézveretes dobozát. Émile Vaneau ekkor benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta, egy pillanatig nézte a mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan négy perc múlva Florac állomásra érkezünk.
– Maga engem gyanúsít? – horkant fel a hölgy ingerülten.
– Egyelőre csak azt, hogy túl hamar szeretne megnyugodni – felelte Vaneau csendes derűvel. – Mindenki azt hitte, a mentol csípős illata a dobozban lévő gyémántokat védelmezi. Valójában a friss tinta szagát leplezte, amellyel a hamis kötvényeket pecsételték le a szomszédos fülkében. A viaszpelyhek még melegek voltak, mikor Ön átadta a pecsétnyomót.
A sötétkék kabátos úr sápadtan hátrált, s Vaneau épp kimondta volna a végső szót…
…amikor a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek a tálalókocsiban, s a szerelvény rázkódva begördült a kivilágított peronra.
Az ajtók kinyíltak, s a helyi nyomozók léptek a kocsiba. A vezetőjük körbenézett, majd a kabátos úrhoz fordult:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, értékpapír-hamisítás ügyében.
– …és a kisasszonyt, mint tettestársat – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha a hatóság pontosan tudta volna, kiért jött.
A letartóztatottakat elvezették. A személyzet fellélegzett, s a szerelvényre új utasok szálltak fel. Egy fekete kalapos úr túl kevés poggyásszal, ám túlságosan is óvatos léptekkel haladt végig a folyosón.
Vaneau csak figyelte. Az ajtók becsukódtak, s az Intercontinental Express meglódult a következő állomás felé.