136/2. A viaszpecsétes doboz — Mentolos szellő a hálókocsiban

Laurent kalauz óvatosan felhúzta a szemöldökét, miközben a hármas fülke zárt ajtajára pillantott.
– Egy mentolillatú bársonydoboz, Monsieur Vaneau? – suttogta értetlenül. – Csak nem náthásak a kisasszony gyémántjai?
– A gyémántok ritkán tüsszentenek, Laurent – felelte Émile Vaneau csendes derűvel, miközben lassú léptekkel megindult a hálókocsi folyosóján. – A mentol ellenben kiválóan alkalmas arra, hogy elnyomja a frissen használt kémiai áztatószerek vagy az illékony savak szagát.
– Savak? – torpant meg a kalauz, és rögvest halványabb lett az arca. – Csak nem azt akarja mondani, hogy a hölgy robbanóanyagot szállít a VIP kocsiban?
– Egyelőre csak azt állítom, hogy a mentolcukorka ritkán igényli a vörös viaszpecsétet és a sárgaréz csatokat – jegyezte meg a fődetektív, majd lehajolt, és a szőnyeg széléről felemelt egy apró, vörös viaszpelyhet. – Látja? A viasz még puha. Nemrég pecsételték le, ráadásul kapkodva.
A kettes fülke ajtaja ekkor halkan résnyire nyílt. Egy sötétkék kabátos úr lesett ki a folyosóra, de amint találkozott Vaneau nyugodt tekintetével, azonnal visszahúzódott.
– Úgy tűnik, nem a kisasszony az egyetlen, akit Florac előtt feszültté tesz az éjszaka – jegyezte meg Vaneau szárazon. – Laurent, kérem, derítse ki, ki váltott jegyet az utolsó pillanatban Elberen állomáson!