136/1. A viaszpecsétes doboz — Új utasok az éjszakában

Az Intercontinental Express kerekei egyenletes ritmusban kattogtak, ahogy a szerelvény maga mögött hagyta Marmoutier gőzlepte peronját, és újra belevágott az éjszakába. Laurent kalauz még mindig a homlokát törölgette a zsebkendőjével, miközben visszaigazította az egyenruha-sapkáját.
– Elképesztő, Monsieur Vaneau! – suttogta a kalauz, és elismerően bólintott. – Azt hittem, a köpeny ázott szagáról beszél, nem pedig a nyomdafesték oldószeréről. Ha Ön nincs itt, a hamisító egyszerűen köddé vált volna.
– A nyomdafesték sajnos ritkán részesíti előnyben a finom parfümöket, Laurent – felelte Vaneau száraz mosollyal, miközben gondosan zsebre vágta ezüst óráját. – De amint látja, a vasút sosem hagyja unatkozni a figyelmes utazót.
A folyosó végén a nemrég felszállt fiatal hölgy megtorpant. Szürke kalapja alól idegesen méregette a két férfit, miközben karcsú ujjaival görcsösen szorította a sötétkék bársonnyal bevont, apró dobozkát. A tetőn lévő vörös viaszpecsét éppúgy felkeltette a detektív figyelmét, mint a hölgy túlzott óvatossága.
– Elnézést… – szólalt meg a hölgy halk, feszült hangon. – A hármas fülke még szabad?
– Természetesen, Mademoiselle – lépett közelebb Laurent készségesen. – Engedje meg, hogy segítsek a csomaggal.
– Nem! – vágta rá a nő meglepő eréllyel, és még közelebb húzta magához a dobozt. – Csak… nyugalomra van szükségem Florac állomásig.
Vaneau halkan megköszörülte a torkát, s csendben figyelte, ahogy a hölgy bemenekül a fülkébe. A doboz felől halvány, mentolos illat szivárgott ki – egy olyan aromás nyom, ami cseppet sem illeszkedett egy egyszerű ékszeres ládikóhoz.