135/5. A hamis kötvények nyoma — Rendőrök Grandpré peronján

– Nagyon tanulságos este – jegyezte meg Émile Vaneau teljesen higgadtan, amint kényelmesen megtámaszkodott a folyosó faburkolatán. – A levendula valóban idegnyugtató hatású, bár a friss nyomdafestékkel keveredve inkább egy elhibázott vegyészkísérletre emlékeztet.
– Uram, maga ezt nem érti! – nyögte a fülkében ülő férfi, miközben az ablak felé pillantott. – Én csak egy ártatlan megrendelést teljesítettem!
– Természetesen – bólintott a fődetektív szárazon. – A bűnözők ritkán dolgoznak puszta szórakozásból, a túlóradíjuk viszont meglehetősen bizonytalan.
Ebben a pillanatban a vonatszerelvény éles csikorgással fékezni kezdett. A folyosó rézlámpái egy pillanatra elhalványultak, ahogy a VIP-kocsi lassulva begördült a párás állomásra.
A gőzfelhőből három határozott fellépésű helyi nyomozó lépett elő a peronon, majd Laurent kalauz kíséretében felpattantak a szerelvény lépcsőjére. A vezetőjük a négyes fülkére mutatott.
– A törvény nevében letartóztatom önt államkötvények hamisításának kísérlete miatt! – dörögte a rendőrtiszt.
– …amelyeknek a kliséit a táska alsó, rézzel bélelt rekeszében találja meg – egészítette ki halkan Vaneau, mintha csak a tiszt mondatát fejezte volna be.
Amikor a megbilincselt utast elvezették, a fiatal, fátyolos hölgy hálásan sóhajtott fel:
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, Monsieur. Teljesen rémültté tettek azok a zörejek.
– A rémület természetes reakció, mademoiselle – válaszolta Vaneau elegáns fejhajtással. – Bár a hamisítók általában sokkal jobban megijednek a zsebórámtól.
Az ajtók csapódva becsukódtak, s az Intercontinental Express lassan kimördült az állomásról a sötét éjszakába.