135/6. A szürke köpeny titka — Nesz a folyosó végén

A szerelvény gyorsuló ütemben robogott tovább a sötét éjszakába. A VIP-kocsi folyosóján lassan helyreállt a csend, noha a levendula és a friss nyomdafesték különös elegye még mindig ott lebegett a levegőben.
– Remélem, a grandpré-i rendőrség értékelni fogja az illatosított bizonyítékokat – jegyezte meg Laurent kalauz, miközben egy rézkilincset törölgetett.
– A hatóságok ritkán válogatósak, ha készpénzről van szó – felelte Émile Vaneau teljesen higgadtan. – Különösen, ha az még nyomdatechnikai értelemben meleg.
A folyosó távolabbi végén ekkor kinyílt a kocsiajtó, és a huzattal együtt egy szürke köpenyes új utas lépett be. A férfi riadtan nézett körül, mintha minden árnyékban egy-egy nyomozót sejtene. Amikor megpillantotta Vaneaut és a kalauzt, megtorpant, s szorosabbra húzta magán az átázott gallérját.
– Uraim… jó estét – motyogta idegesen, miközben bal karjával görcsösen szorított a mellkasához egy szokatlanul vastag bőrmappát. – A hatos fülke szabad még?
– Természetesen – válaszolta Laurent. – Bár a feszültséget nem tartalmazza a jegy ára, az nálunk ingyenes szolgáltatás.
Az utas válasz nélkül besietett a fülkébe, de a kapkodásban a mappa sarka megakadt az ajtófélfán. Egy apró, fémes pattanás hallatszott, s a szőnyegre egy cizellált rézkulcs hullott. A férfi riadtan kapott utána, majd szinte bezuhant a fülkébe.
Vaneau lassan odalépett, s száraz mosollyal nézte a bezárult ajtót.
– Úgy tűnik, Laurent – jegyezte meg halkan –, Grandpré nemcsak elvitt egy problémát, de azonnal hozott is egy újat.
– Azt hiszi, Monsieur Vaneau?
– Amikor valaki úgy védi a táskáját, mintha az élete függne tőle, többnyire nem a szendvicsét őrzi benne.