135/4. A levendulás táska — A zsebóra kattanása

A zaklatott utas megpróbálta hirtelen mozdulattal behúzni a fülkeajtót, ám Laurent kalauz – Monsieur Vaneau csendes intésére – óvatosan, de határozottan beékelte a csizmája orrát a keret közé.
– A finommechanika valóban lenyűgöző tudomány – folytatta Vaneau teljesen higgadtan, miközben kesztyűs kezével megérintette a táska rézpántját. – Különösen akkor, ha a növénypárlat nem csupán korróziógátlóként szolgál, hanem a maratott rézlemezek friss nyomdafesték-szagát hivatott elnyomni. Ha jól sejtem, a klisé még meleg.
– Ez felháborító! – csattant fel a férfi, ám a hangja érezhetően megbicsaklott. – Nincs semmi joga átkutatni a magánpoggyászomat!
– Nincs is rá szükségem, uram – felelte a fődetektív száraz mosollyal. – A padlón szétfolyó levendulás szappanoldat és az alóla kiserkenő fekete tintanyom önmagáért beszél. Laurent, legyen kedves, maradjon az úr társaságában, nehogy a finom aroma hatására hirtelen elálmosodjon.
Émile Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi, jól megszokott ezüst zsebóráját. Egy halk, fémes kattanással kinyitotta a fedelét, majd néhány másodpercig figyelmesen nézte a mutatók járását.
– Pontosan tizennégy perc múlva Grandpré állomásra érkezünk – jelentette ki nyugodtan, s visszacsúsztatta az órát a helyére. – Úgy vélem, a helyi hatóságok rendkívül érdeklődőek lesznek a hamisított államkötvények gyártásához használt legújabb eljárások iránt.
A fátyolos hölgy megkönnyebbülten lépett hátrébb, a zaklatott utas pedig tehetetlenül roskadt le a fülke kárpitozott ülésére.