135/3. A levendulás táska — Szembesítés a négyes fülkénél

Émile Vaneau nem habozott tovább. Két halk, ám meglepően határozott koppantással jelezte jelenlétét a négyes fülke tölgyfa ajtaján. Laurent kalauz felvont szemöldökkel lépett egy lépést hátra, mintha attól tartana, hogy a zár mögül levendulából gyúrt ágyúgolyó repül ki.
Az ajtó centiméterről centiméterre tárult fel. A zaklatott új utas állt a küszöbön, homlokán apró izzadságcseppek csillogtak, míg szürke köpenyének ujját áthatotta a sötét, olajos folt.
– Jó estét, uram – köszöntötte Vaneau csöndesen, miközben tekintete a földre helyezett rézveretes táskára tévedt. – Úgy tűnik, a poggyásza némi folyadékot veszített a Saint-Cloud óta megtett úton. Végtelenül finom az aromája, ám a szomszédos fülke hölgyutasa kissé aggódik a fémből áradó zörejek miatt.
– Csupán… egy személyes tárgy! – hadarta az utas, s kétségbeesetten próbálta lábával eltakarni a szivárgó bőrtáskát. – Egy finommechanikai szerkezet, amit növénypárlatban kell tartani a korrózió ellen. Nincs itt semmi látnivaló!
– Értem – bólintott Vaneau száraz mosollyal. – Ritkán látni olyan finommechanikát, amely tompa puffanással landol a padlón, majd rugóival próbál kitörni a szorult helyzetéből. A levendula természetesen kitűnő álcázó illat, különösen, ha az ember nem szeretné, hogy a friss nyomdafesték szagát megérezzék.
– Ön… maga mit beszél? – hűlt el a zaklatott férfi, miközben a fátyolos hölgy megkönnyebbülten sóhajtott fel a detektív háta mögött.
– A tények néha meglepő humorérzékkel rendelkeznek, uram – jegyezte meg Vaneau teljesen higgadtan.