135/1. A levendulás táska — Új utasok az éjszakában

Az Intercontinental Express kerekei ritmikusan kattogtak, ahogy a vonat lassan elhagyta Saint-Cloud éjszakába burkolózott peronját. A folyosón elcsendesedett a korábbi riadalom, ám a frissen felszállt, sötét kárpitos táskát cipelő úr láthatóan nem találta a helyét. Laurent kalauz még mindig enyhén remegő kézzel igazította meg a sapkáját, miközben az új utas mellé lépett.
– Segíthetek a poggyásszal, uram? – kérdezte Laurent, miközben az orrát fintorgatta. A tömény levendulaillat szinte teljesen elnyomta a hálókocsi megszokott szén- és viaszszagát.
– Nem! Senki ne nyúljon hozzá! – csattant fel az úr szokatlan éllel, s szorosabban magához ölelte a nehéz táskát. – Rendkívül törékeny, személyes tárgyakról van szó.
Monsieur Vaneau kényelmesen nekitámaszkodott a fülkeajtó keretének, és megigazította a nyakkendőjét. Szemében szelíd, fanyar kíváncsiság csillant.
– A levendula közismerten nyugtató hatású, kedves uram – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Bár úgy tűnik, Önnél ez a tetemes mennyiség némi ellenkező hatást váltott ki.
– Nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseire! – morogta az utas, majd sietős léptekkel a négyes fülke felé indult. Ahogy elhaladt a detektív mellett, a táska mélyéből halk, fémes koccanás hallatszott.
Laurent tanácstalanul nézett Vaneau-ra:
– Uram, Ön szerint ellenőrizzem a jegyét?
– A jegye kétségkívül rendben van, Laurent – válaszolta Vaneau halkan. – Az alvási szándékai viszont annál kevésbé. Számítson rá, hogy Beaupré állomásig nem lesz teljesen eseménytelen az éjszakánk.