134/3. A rézpántos doboz — Ritmikus neszek a fülkében

A fátyolos hölgy óvatosan visszalépett a kettes fülke belsejébe, de a tolóajtót nem csukta be teljesen. Az apró rézpántos ládikó a plüssülés sarkában állt, és a fémveretek közül most már nem éles kattanás, hanem halk, ritmikus kaparászás szűrődött ki.
– Ugye nem akarja azt mondani, Monsieur Vaneau, hogy a doboz önálló életre kelt? – suttogta Laurent kalauz, miközben ujjai idegesen babrálták az egyenruha-sapka karimáját.
– Az élettelen tárgyak ritkán kelnek életre, kalauz barátom, hacsak nem egy gondos órásmester keze munkája rejlik bennük – jegyezte meg Vaneau higgadtan, majd óvatosan belépett a fülke szűkös terébe. – Vagy esetleg egy igen elszánt utazóé.
A szomszédos fülke ajtaja ekkor csikordulva kinyílt, s a hegedűtokot szorongató fiatal nő bukkant ki a folyosóra. Szemei tágra nyíltak a riadalomtól, amint megpillantotta a zárt doboz körül gyülekezőket.
– Istenem, hát mégis igaz! Ugye nem fog felrobbanni? A hegedűm rendkívül érzékeny a hirtelen légnyomásváltozásokra!
– Megnyugtatom, kisasszony – fordult felé Vaneau egyetlen intő kézmozdulattal –, ha ez a ládácska felrobbanna, a hangszer hangolása lenne a legkisebb gondunk. Ám a szerkezet nem puskaporos, sokkal inkább óraműves mechanizmusú.
A fátyolos hölgy görcsösen kulcsolta össze ujjait a finom kesztyűben.
– Nem lett volna szabad hozzányúlnom a zárhoz… De a levelem benne maradt, és a megérkezés előtt fel kell nyitnom!
Vaneau lehajolt a dobozhoz, és elegáns mozdulattal megkoppintotta a rézpánt élét.
– A türelem hiánya gyakran zárja be az ajtókat. Laurent, kérem, hozzon egy lámpást. Látni szeretném a finom gravírozást a zár peremén.