134/2. A rézpántos doboz — Fémes neszek a kettes fülkében

Laurent kalauz riadt pillantást vetett a kettes fülke zárt ajtajára, ahonnan az éles fémzörej után újabb, ütemes koppanás hallatszott.
– Remélem, a kisasszony nem a fűtési rendszert próbálja átrendezni – suttogta Laurent, és óvatosan közelebb lépett.
Émile Vaneau igazított egyet elegáns nyakkendőjén, majd kényelmesen a folyosó korlátjának támaszkodott.
– A fűtőtestek ritkán szólnak duplán, kalauz barátom. Ez sokkal inkább egy finoman szerelt rugós retesz visszaugrása volt.
A kettes fülke tolóajtaja ekkor résnyire kinyílt. A sötét fátyol mögül szapora lélegzetvétel hallatszott, majd a fiatal hölgy zaklatottan kitekintett.
– Uraim… véletlenül nincs Önöknél egy apró rézkulcs? – kérdezte fojtott hangon. – Úgy tűnik, a szelence zára… önhatalmúan lezárult.
– Kulcsot a kalauznál érdemes keresni, bár a vasúti mesterkulcsok ritkán nyitják a magánéleti titkokat – válaszolta Vaneau száraz mosollyal.
– Nekem csak a kocsiajtókhoz van kulcsom, kisasszony – szabadkozott Laurent, és óvatosan hátrébb lépett. – És a lansmeuri események után kifejezetten tartózkodom a gyanúsan kattogó dobozoktól.
Vaneau halk léptekkel a résnyire nyitott ajtóhoz sétált.
– Ha a doboz magától záródott be, kisasszony, az azt jelenti, hogy a tartalma nem türelmes típus. Vagy éppen a külvilágtól óvja Önöket.
A hölgy görcsösen kapaszkodott az ajtófélfába.
– Csak… nem szabad kinyílnia, amíg meg nem érkezünk Velleronba!
– A szándék bölcs – bólintott Vaneau –, feltéve, hogy a szerkezet is követi a menetrendet.