134/1. A rézpántos doboz — Csendes indulás Auberoche után

A kerekek ütemes kattogása újra betöltötte a VIP hálókocsi folyosóját. Laurent kalauz még mindig a homlokát törölgette, miközben gyanakvó pillantásokkal méregette az újonnan felszállt utas elegáns, fekete fátylát.
– Rendkívül szilárd felépítésű doboz, kisasszony – jegyezte meg Émile Vaneau nyájasan, miközben átengedte a folyosó szűk átjáróját a hölgynek. – Bár a rézpántok láthatóan jelentős súlyt tartanak.
– Csak… csak személyes emlékek – felelte fojtott, szaggatott hangon a fátyolos hölgy, miközben görcsösen szorította magához a keményfából készült szelencét. – Semmi olyan, ami érdekelhetné a vasúttársaságot.
– A vasutat csupán a menetjegyek érvényessége érdekli – jegyezte meg Laurent kalauz, de a hangjában halvány idegesség bujkált. – Bár a lansmeuri események után már a legkisebb doboztól is megfájdul a fejem.
– A megnyugvás a lélek legdrágább kincse, Laurent – mosolygott Vaneau csendesen. – Különösen akkor, amikor a csomagok nem ketyegnek, csupán halk, fémmozgásra emlékeztető zörejt adnak ki.
A fátyolos hölgy megtorpant a kettes fülke ajtaja előtt. A sötét szövet mögött riadt tekintet villant Vaneau-ra, majd a dobozt a mellkasához szorítva, hirtelen mozdulattal behúzódott a fülkéjébe, és magára rántotta a tolóajtót.
– Ön szerint… megint baj lesz, Monsieur Vaneau? – suttogta a kalauz, és megigazította az egyenruhája gombjait.
– Egyelőre csak egy hölgyünk van, aki túl nehéz csomagot hordoz – válaszolta Vaneau, majd lassan az ablak felé fordult, ahol az éjszakai táj suhant el. – Bár a tisztán személyes tárgyak ritkán igényelnek kétszeres rézpántolást.
Laurent nyelt egyet, s ahogy a szerelvény magabiztosan száguldott tovább Velleron felé, a folyosó csendjét a kettes fülke felől hirtelen egy halk, éles fémes koppanás törte meg.