132/5. A levendulaillatú hegedűtok — Saint-Mireux-i végkifejlet

– Nem hegedű az, és még csak nem is közönséges ezüst – fejtette ki Émile Vaneau szelíden, ahogy a fülke folyosóján lassan összegyűltek a kíváncsi utasok. – Mindenki azt hitte, egy fiatal muzsikus próbál családi kincset kimenteni. A sűrű levendulaviasz illata szándékos félrevezetés volt: az átható aromának kellett volna elfednie a hamisított bankjegyprésöntvények maró savszagát.
– Savszagot? – hüledezett Laurent kalauz. – Hát nem ezüstrudakról volt szó?
– Az ezüstrúd túl egyszerű volna – mosolygott Vaneau. – A kisasszony csupán futár volt, a szürke köpenyben rejtőző úr pedig a megrendelő. Az apró, de döntő részlet a rézpántok alatti ragadós viaszgolyó volt: a hegedűművészek gyantát használnak, nem pedig védőviaszt a korrózió ellen. A megbízó kiléte pedig nem más, mint...
A vonat ekkor hirtelen, sikoltó fékekkel nagyot rándult. A folyosói lámpák elhalványultak, a zsebórák láncai csörrentek. Az Intercontinental Express zökkenve megállt a Saint-Mireux-i állomás kivilágított peronja mellett.
Az ajtó kicsapódott, s két megilletődött, feszült helyi nyomozó lépett a kocsi folyosójára. A vezetőjük megtorpant, majd határozottan a szürke köpenyes utasra mutatott:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a valcourt-i bankjegyhamisítási ügyben!
– ...mint akit a hatóságok már a szomszédos állomás óta vártak – fejezte be Vaneau nyugodtan a mondatát, mintha a csendőrök érkezése a legtermészetesebb menetrendi elem lett volna.
A bilincsbe vert utast és a megadón sóhajtó fiatal nőt elvezették. A peronon felmorajlott a tömeg, pár utas leszállt, míg újak léptek a fedélzetre. Laurent megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben egy újonnan érkező, mogorva úr lépett a folyosóra, aki egy feltűnően apró, ám hét lakattal lezárt fadobozt szorongatott a hóna alatt.
Vaneau zsebre tette ezüstóráját, s csendben figyelte a jövevényt. Az ajtók csapódtak, s a szerelvény lassan kigördült a Saint-Mireux-i éjszakába.