132/3. A levendulaillatú hegedűtok — Csendes puhatolózás Auberoche előtt

Vaneau határozott, de kimért mozdulattal két koppintást mért a 2-es fülke lakkozott tölgyfa ajtajára. Odaátról mély csend válaszolt, amit csupán a kerekek ütemes kattogása tört meg.
– Nyilvánvalóan a művésznő most hangolja a hangszerét – jegyezte meg Vaneau Laurent felé fordulva. – És a jelek szerint a hangolás rendkívül sok levendulaolajat igényel.
A zár végül kattant, és az ajtó lassan kitárult. A szürke köpenyes új utas állt a küszöbön, ujjai görcsösen szorultak a nehéz, fémpántos hegedűtok fogantyújára. Tekintete idegesen cikázott a két férfi között.
– Segíthetek, uraim? – kérdezte halk, remegő hangon. – Remélem, a játékom nem zavarja az utazóközönséget. Még elő sem vettem a vonót.
– Efelől semmi kétségünk, kisasszony – hajolt meg kissé Vaneau. – Ugyanakkor a kalauz úr és jómagam nem a muzsika, hanem a hangszertok rendkívüli súlya miatt aggódunk. Egy átlagos hegedű ritkán húzza le úgy a tulajdonosa vállát, mintha legalábbis egy öntöttvas mozdonyalkatrészt rejtene.
– Ez... egy különlegesen nehéz fafajta – dadogta a hölgy, és közelebb húzta magához a tokot. – És a zár... a zár megszorult. Nem tudom kinyitni.
– Milyen szerencsés egybeesés – mosolyodott el Vaneau szárazon. – Laurent barátom univerzális kalauzkulcsa és az én kíváncsiságom kiválóan alkalmas a zárproblémák kezelésére.
– Attól tartok, Auberoche állomásig jobb lenne zárva hagyni – szorította magához a tokot a szürke köpenyes utas, és egy lépést hátrált.
– Ó, Auberoche még messze van – emelte fel mutatóujját Vaneau. – És a levendulaillat, kedves kisasszony, köztudottan elillan, ha sokáig hallgatnak róla.