132/2. A levendulaillatú hegedűtok — Feszültség a kettes fülke előtt

A zár kattanása még ott vibrált a keskeny folyosó levegőjében, miközben Laurent kalauz homlokát ráncolva méregette a 2-es fülke lakkozott tölgyfa ajtaját.
– Stradivarius, ahogy mondta – jegyezte meg a kalauz halk, kétkedő hangon. – Habár a klasszikus mesterek ritkán látták el a hangszereiket ipari rézlakatokkal és olyan levendulaaromával, ami még a mozdony kénes füstjét is elnyomja.
– A zeneművészet kiszámíthatatlan, kedves Laurent – válaszolta Émile Vaneau szelíden, miközben elégedetten simította meg a mandzsettáját. – Ahogyan azok az utasok is, akik túlságosan ragaszkodnak a csomagjaikhoz.
Ekkor a szomszédos fülke ajtaja óvatosan résnyire nyílt. A sötétkék kabátos utas kukucskált ki a folyosóra, szemei riadtan villogtak a falikarok sárgás fényében.
– Elment már a… kisasszony? – kérdezte fojtott, szaggatott hangon, és gyanakvóan szimatolt a levegőbe. – Ez a tömény szag… ez nem puszta virágillat. Ez egy jól ismert álcázószer!
– Ön meglepően járatos a növényi kivonatok titkos alkalmazásában, uram – fordult felé Vaneau lágy mosollyal. – Talán Ön is egy hasonlóan súlyos Stradivariust szállít?
– Én? Dehogy! Én semmit sem szállítok! – dadogta az utas ijedten, majd gyorsan visszahúzódott, és az ajtaja hevesebben csattant, mint a szomszédjáé.
Laurent szórakozottan megrázta a fejét.
– Úgy tűnik, a levendula nem mindenkiből vált ki nyugalmat.
– Az idegesség a legmegbízhatóbb iránytűnk, Laurent – jegyezte meg Vaneau szárazon. – A kérdés most már csupán az, mi lapul a fémpántok alatt, mielőtt a szerelvény befut Auberoche állomására.