132/1. A levendulaillatú hegedűtok — Új utas az Intercontinental Expressen

A hálókocsi folyosóján lassan elült a zűrzavar. Belcastel kivilágított peronja gyorsan elenyészett a sötétségben, miközben az Intercontinental Express egyenletes kattogással gyorsított fel a következő állomás, Crestel felé.
Laurent kalauz mély sóhajjal igazította meg aranygombos zakóját, majd Monsieur Vaneau felé fordult.
– Úgy vélem, Monsieur, a mai éjszakára épp elég izgalomban volt részünk. A valcourt-i nyomda pecsétje most már biztos helyen van.
– A nyugalom mindig relatív fogalom a vasúton, kedves Laurent – válaszolta Vaneau szelíden, miközben elégedetten simította meg az ingujját. – Különösen akkor, ha a levegőt hirtelen elárasztja a friss levendula tömény aromája.
A folyosó végén álló új utas – egy fiatal hölgy, aki mélyen a szemébe húzott kalapot viselt – valóban görcsösen szorította magához a sötétbarna hegedűtokot. Laurent furcsálkodva lépett közelebb.
– Parancsoljon, kisasszony! Segíthetek a csomagjával? A hegedűtok meglehetősen nehéznek tűnik.
– Nem! Kérem, ne nyúljon hozzá! – villant a hölgy tekintete riadtan, és egy lépést hátrált a 2-es fülke felé. – Ez… csak egy nagyon kényes hangszer. Egy Stradivarius.
– Rendkívül figyelemreméltó darab lehet – jegyezte meg Vaneau könnyed eleganciával –, amennyiben a híres mesterhegedűk szoktak rézveretes lakattal záródni és érett levendula illatát árasztani.
A hölgy zavartan elpirult, gyorsan bezárkózott a fülkéjébe, s a zár kattanása élesen visszhangzott a csendes folyosón. Laurent tanácstalanul nézett az ősz detektívre.
– Gondolja, hogy a hegedűtokban nem is hegedű van, Monsieur Vaneau?
– Ebben a pillanatban csupán annyit állíthatok bizton, Laurent, hogy a zeneművészet ritkán igényel ennyi lakatot – mosolyodott el Vaneau szárazon. – De ne siettessük az eseményeket. Az éjszaka még fiatal, és a vonaton minden rejtély idővel maga nyitja ki a saját tokját.