131/3. Az ezüstszelence titka — Végkifejlet Belcastel előtt

– Lépjen csak közelebb, kedves uram! – intett Vaneau a folyosó kanyarulatában megtorpant sötétkék kabátos férfi felé. – A közönség teljessé tétele mindig emeli az előadás fényét.
Laurent kalauz óvatosan hátrahúzódott a háttérbe, míg a 4-es fülke ajtajában álló szürke köpenyes utas megadón támaszkodott a keretnek. Émile Vaneau ekkor komótos mozdulattal elővette zsebéből régi ezüst zsebóráját. Kipattintotta a fedelét, egyetlen pillantást vetett a ketyegő szerkezetre, majd megnyugtató hangon megszólalt:
– Pontosan öt perc múlva Belcastel állomásra érkezünk. Addig is tisztázzuk ezt a csekély félreértést.
– Félek, hogy semmiféle félreértés nincs, Monsieur – morogta a sötétkék kabátos úr, ám a hangja némiképp elcsuklott, ahogy a társaság pillantása rászegeződött.
– Dehogy nincs! – felelte Vaneau szelíd mosollyal. – Mindenki azt hitte, hogy a szürke köpenyes úr próbálja elrejteni az ezüstszelencét. Ám a fedélre nyomott levendulás viasz nem védjegy volt, hanem a valcourt-i nyomda szigorúan őrzött zárópecsétje. Amikor Ön, uram, rájött, hogy a pecsét leleplezi a szelence hamis tartalmát, ijedtében a szomszéd fülke utasának zsebébe csúsztatta a tárgyat.
– Ez merő képtelenség! Ki tudná ezt bizonyítani? – kiáltott fel a férfi megriadva.
– A logikán és a saját felindultságán kívül? Senki – jegyezte meg Vaneau szárazon. – Így hát a szelence igazi eltulajdonítója nem más, mint…
A mondat közepén a vonat hirtelen csikorgó fékekkel lassítani kezdett. A hálókocsi kávéscsészéi megcsördültek, s a szerelvény lassan begördült a kivilágított Belcastel állomásra.
Az ajtó sziszegve kinyílt, s két helyi nyomozó lépett a folyosóra. A vezetőjük szigorúan végigmérte a jelenlévőket, majd egyenesen a sötétkék kabátos úrhoz lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a valcourt-i nyomda ellen elkövetett csalás és lopás ügyében!
– …mint ez a rendkívül igyekvő úriember – fejezte be Vaneau a mondatot, s elégedetten zsebre tette óráját.
A letartóztatottat elvezették. A peronon néhány utas leszállt, miközben egy új utazó lépett a fedélzetre, aki görcsösen szorított maga előtt egy gyanúsan nehéz, levendulaillatú hegedűtokot. Vaneau elgondolkodva figyelte az új jövevényt, ahogy az ajtók becsukódtak, s a vonat tovább robogott a sötét éjszakában.