131/2. Az ezüstszelence nyomában — Feszült kérdések a négyes fülkénél

Émile Vaneau komótos léptekkel közeledett a 4-es fülke ajtajához, ahol a szürke köpenyes úr elbarikádozta magát. Laurent kalauz óvatosan Vaneau mögé húzódott, s félig suttogva kérdezte:
– Csak nem akarja felkelteni a haragját, Monsieur Vaneau? A zaklatott utasok hajlamosak a kalauzokra fogni a pechjüket.
– Nem a haragját akarom felkelteni, kedves Laurent, csupán a kíváncsiságát – felelte Vaneau, majd halk, mértéktartó kopogtatással jelezte jelenlétét a fafurnér ajtón. – És természetesen a józan eszét, amennyiben maradt még belőle a Solignac-i felszállás után.
A fülke belsejéből fojtott puffanás, majd egy elfojtott szitok hallatszott. Az ajtó résnyire nyílt, s a szürke köpenyes utas sötét árnyéka tűnt fel a nyílásban. Homlokán finom izzadságcseppek csillogtak, ujjai pedig görcsösen szorították a kabátja hajtókáját.
– Mondtam már, nem láttam semmit és nem keresek senkit! – sziszegte a férfi, tekintetét óvatlanul a folyosó sötétebb vége felé forgatva.
– Ez merőben megnyugtató, uram – bólintott Vaneau elegáns mosollyal. – Ugyanakkor az Ön ezüstszelencéje egy apró részletben ellentmond a kijelentésének. A fedelén lévő véset ugyanis nem divatcikk, hanem a valcourt-i nyomda zárópecsétje.
A sötétkék kabátos utas éppen abban a pillanatban bukkant fel a folyosó kanyarulatában, s a látványtól mereven megtorpant.