130/7. A pecsétes megbízás — Nyomozás a Solignac felé tartó vonaton

Émile Vaneau óvatosan széthajtotta a sárgás papírt. A sötétkék kabátos utas remegő kézzel próbálta törölgetni homlokáról a feszültség hideg verejtékét, miközben Laurent kalauz lélegzetvisszafojtva figyelte a fődetektív minden mozdulatát.
– Lássuk csak – olvasta halk, kimért hangon Vaneau. – „A rekeszben lévő kulcsok a 2-es és a 4-es fülke zárjaihoz valók. A levelet Solignac előtt meg kell semmisíteni.” Nos, úgy tűnik, az Ön ismeretlen megbízója meglehetősen precíz úriember. Csak éppen a mi jelenlétünkkel nem számolt a kalkulációi során.
– Én… én valóban semmiről sem tehetek! – nyögte a sötétkék kabátos utas, miközben riadtan lapult a folyosó falához. – Csak száz frankot ígértek Marville-ben, ha a csomagot épségben eljuttatom a megadott kézbe!
– Száz frank rendkívül méltányos összeg egy egyszerű sétáért – jegyezte meg dry humormodorban Vaneau. – Ám az álkulcsok és a viaszpecsétek ritkán hoznak tartós boldogságot a vasúton.
Émile Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi, patinás ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta, s egy pillanatig némán nézte a ketyegő mutatókat.
– Pontosan hét perc múlva Solignac állomásra érkezünk – szólalt meg teljesen nyugodtan. – És gyanítom, a peronon álló csendőrök igen nagy érdeklődéssel hallgatják majd meg ezt a levélváltást.
Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Értesítsem a szerelvényvezetőt, Monsieur Vaneau?
– Fölösleges, Laurent. A vasúti menetrend ezúttal a mi oldalunkon áll.