130/3. A levendulás viasznyom — Kétségbeesett magyarázat a folyosón

– A kulcsom? – rebegte a szürke köpenyes utas, miközben hátrált egy lépést, és görcsösen szorította mellkasához a dobozt. – Kizárólag ehhez a ládához való! Fogalmam sincs, mi az a viasz!
– Rendkívül érdekfeszítő jelenség – jegyezte meg Émile Vaneau, s mutatóujjával finoman megérintette a hatos fülke sárgaréz rézveretét. – Különösen azért, mert a levendulaillat nem a zárból ered, hanem az Ön ujjbegyeiről. S mintha a kulcskarikáján csüngő apró rézveret pontosan illeszkedne ehhez a friss karcoláshoz.
– Maga engem gyanúsít? – horkant fel a férfi, miközben szemei riadtan rebbentek Laurent kalauz felé.
– Egyelőre csak azt, hogy túl hamar szeretne megnyugodni – felelte Vaneau megszokott, derűs higgadtságával. – A hatos fülke zárja nem betörési kísérlet miatt akadt meg, hanem azért, mert valaki sietve próbált elrejteni a kulcslyukban egy meglágyult viaszpecsétet.
A sötétkék kabátos utas értetlenül tárt szét a karját.
– De miért tenné bárki is az én ajtómhoz?
– Mert a saját ládáján lévő pecsét már elviselhetetlenül szivárgott – fordult Vaneau a szürke köpenyes felé, majd halk kattanással kinyitotta régi ezüst zsebóráját. Egy pillanatig nézte a ketyegő mutatókat, mielőtt nyugodtan megszólalt: – Pontosan nyolc perc múlva Solignac állomásra érkezünk. Laurent úr pedig addigra készséggel elkíséri Önt, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyük azt a bizonyos dupla talpazatot.