130/2. A levendulás viasznyom — Zavar a hatos fülkénél

Laurent kalauz azonnal megtorpant, és a zsebéből gyors mozdulattal előhalászta a fülkekulcsot. A szürke köpenyes utas riadtan szorította magához a levendulaszagú rézpántos ládát, mintha a fojtott kiáltás tőle akarná elvenni a drága terhet.
– Valaki hozzányúlt a záramhoz! – kiáltott fel a sötétkék kabátos utas, ahogy sápadtan kipattant a hatos fülke ajtaján. A kilincset még mindig remegő kézzel markolta. – Esküszöm, egy fémkapocs volt a kulcslyukban!
– Nyugalom, uram – lépett közelebb Laurent kalauz, igyekezve megőrizni a társaság megszokott rendjét. – Az Intercontinental Express zárai a legmodernebb svájci precizitással készültek. Nem szokásuk maguktól kattogni.
Az elegáns hölgy a szomszédos fülke résnyire nyitott ajtaján keresztül tekintett ki, s selyemlegyezőjét zaklatottan lengette.
– Ez felháborító! Először ez a rézpántos doboz áraszt elviselhetetlen virágszagot, most meg betörők garázdálkodnak a folyosón?
– Betörők? – nyögte a fekete kalapos úr, aki mögötte bukkant fel, s szorosan a kabátja bélésébe rejtette a tárcáját. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad felszállnom!
Monsieur Vaneau nem sietett. Lassan végigsétált a folyosó szőnyegén, majd megállt a hatos fülke ajtajánál. Aprólékos alapossággal megvizsgálta a sárgaréz zár körül ragyogó, friss karcolásokat, végül a szürke köpenyes utas felé pillantott.
– Nos – jegyezte meg Vaneau csendes eleganciával –, a zár valóban ellenállt. Azonban érdekes módon a karcolásokban nem műszerolaj maradt, hanem finom, levendulaillatú viasz. Uram, biztos benne, hogy a kulcsa kizárólag a saját ládájához való?