129/6. A marville-i drágakövek — Búcsú Monteloup peronján

A szerelvény nagyot rándulva megállt a monteloup-i peron csillogó lámpái alatt. Gőz szisszent fel a kerekek alól, s a VIP-kocsi nehéz tölgyfa ajtaja csikorogva kinyílt. Két határozott fellépésű helyi nyomozó lépett a folyosóra, élükön a rendőrbiztossal, aki azonnal körbehordozta szigorú tekintetét a megszeppent utasokon.
– Madame – lépett elő a biztos, és egyenesen a sárga selyemkalapos hölgyre mutatott –, letartóztatom Önt a törvény nevében, a marville-i ékszerek eltulajdonítása ügyében!
– …amelyekről Madame azt remélte, hogy a rugós mechanizmus ketyegése majd minden kíváncsiskodót elriaszt – fejezte be Émile Vaneau a félbeszakadt mondatát, cseppet sem meglepődve a hatóság pontos érkezésén. – A józan ész azonban ritkán utazik dupla fenekű kalapdobozban.
Az elegáns hölgy méltatlankodó hallgatásba burkolózva hagyták el a kocsit a nyomozók kíséretében. A sötétkék kabátos utas és a fekete kalapos úr egyszerre sóhajtott fel a feszültség múltával, miközben Laurent kalauz büszkén porolta le a zsakettjét.
– Nos, Monsieur Vaneau – mosolyodott el a kalauz –, a rend helyreállt, s a vonat újra biztonságos!
Az ajtóban azonban ekkor egy szürke köpenyes új utas tűnt fel. Kapkodva lépett be, karja alatt egy szokatlanul nehéz, rézpántos fadobozzal, amelyből halvány levendulaszag áradt. Vaneau csendben figyelte a zaklatott jövevényt, miközben a szerelvény lassankán kigördült az állomásról, s felgyorsított Saint-Mireux felé.