129/3. A zenélő kalapdoboz — Száguldás Orival felé

A fémes pengés hallatán a fekete kalapos úr azonnal a folyosó vége felé hátrált, míg a sötétkék kabátos utas óvatosan Laurent kalauz háta mögé húzódott.
– Azt hiszem, a szerkezet eljutott a kritikus ponthoz – nyögte a sötétkék kabátos, és eltakarta a szemét.
– Vagy csupán a kalapdoboz mechanikája váltott át egy finomabb ütemre – jegyezte meg Émile Vaneau, majd csendes eleganciával lépett egyet előre, és határozottan kopogtatott a 4-es fülke ajtaján. – Madame, elnézést a zavarásért, de az ön poggyásza nemcsak rendkívül illatossá, hanem kissé lármássá is tette a folyosót.
Az ajtó résnyire nyílt. A sárga selyemkalapos hölgy lépett ki a résen, sápadt arccal, szorongatva a selyemkesztyűjét.
– Mi történt? Ugye nincs semmi baj a vonattal? – kérdezte szaporán, miközben ijedt tekintete Vaneau-ról a mögötte lapuló utasokra tévedt.
– A szerelvénnyel semmi – válaszolt a detektív halkan. – Ám a fülkéjéből hallható fémes zajok komoly fejtörést okoztak a szomszédos uraknak.
– Ó, egek! – csapta össze a kezét a hölgy. – Ugye nem gondolják, hogy… ez egy pokolgép? Ez csupán egy zenélő szerkezetű kalaptartó!
Közben a folyosó végén feltűnt egy szürke köpenyes új utas is, aki kíváncsi, reményteli tekintettel figyelte az eseményeket.
– Zenélő? – csodálkozott Laurent kalauz. – De hát miért ketyeg egy kalapdoboz?
– Mert a rugója megfeszül, valahányszor a fedelet elmozdítják – magyarázta Vaneau hűvös mosollyal. – Ugye, Madame, a rejtély nem abban van, amit a doboz muzsikál, hanem abban, amit a kalap alá rejtett?