129/1. A ketyegő kalapdoboz — Úton Valbonneau felé

A zakatoló szerelvény lassan átsuhant a Ligny környéki erdők sötétjén. Laurent kalauz zsebkendőjével homlokát törölgette, miközben a folyosón elhaladt Monsieur Émile Vaneau mellett.
– Nem mondhatom, hogy unatkoznánk ezen a vonalon, felügyelő úr – sóhajtott a kalauz megkönnyebbülten, de mégis kissé zaklatottan.
– Már nem vagyok felügyelő, Laurent – igazította meg Vaneau a hajtókáját a tőle megszokott, irigylésre méltó nyugalommal. – És az élet amúgy is túl rövid ahhoz, hogy unalommal pazaroljuk el.
A 4-es fülke ajtajánál a sárga selyemkalapos hölgy állt, és két kézzel, szinte görcsösen szorította magához a kerek, bársonykötésű kalapdobozt. A doboz belsejéből ütemes, halk ketyegés hallatszott, ami a csendes folyosón meglepően élesen visszhangzott.
– Elnézést, kisasszony – lépett közelebb Laurent gyanakvóan –, szabad kérdeznem, mi az a szabálytalan zörej a csomagjában?
– Egy óra – felelte a hölgy hirtelen, szinte túl gyorsan, miközben hátrált egy lépést. – Egy nagyon értékes, régi asztali óra. Családi örökség. Ugye nem tilos órát szállítani a hálókocsiban?
– Természetesen nem – szólt közbe Vaneau halkan, finom mosollyal az arcán. – Bár a legtöbb óramű ritkán igényel bársonyozott kalapdobozt a működéshez. És még ritkábban szivárog belőle finom illatszer.
A hölgy meglepetten nézett rá, miközben a doboz aljából valóban egyetlen csepp levendulaolaj csöppent a szőnyegre.
– Ez... csak a kalapom védőolaja – hebegte a nő, majd gyorsan besuhant a fülkéjébe, s magára rántotta az ajtót.
– Különös – jegyezte meg a kalauz. – Gondolja, hogy megint baj lesz, Monsieur Vaneau?
– A baj ritkán jelentkezik be előre, Laurent – felelte a detektív. – De a levendula és a ketyegés ritkán alkot harmonikus párost egy kalapdobozban.