128/7. A rézpántos doboz — Marville felé száguldva

A rézpántos fadoboz egészen Émile Vaneau polírozott cipőorránál állt meg. A sötét szemüveges hölgy zavartan kapott a retikülje után, miközben a szerelvény már egyenletesen kattogott a sötétbe burkolózott vidék felé.
– Úgy tűnik, Madam, a gravitáció ma éjjel rendkívül buzgón teljesíti a kötelességét – jegyezte meg Vaneau szelíd mosollyal, miközben lehajolt, s elegáns mozdulattal felvette a meglepően nehéz ládikót.
– Köszönöm, uram – felelte a hölgy halkan, s még a sötét szemüvege mögül is érezhető volt a meglepettsége. – Csupán... személyes feljegyzések. Semmi értékes.
– A személyes feljegyzések ritkán nyomnak ennyit, hacsak nem ólomba öntött emlékekről van szó – szólt közbe Laurent kalauz, aki óvatosan oldalra lépett a szűk folyosón.
– Vagy egy meglehetősen tömör sárgaréz mechanizmusról – tette hozzá Vaneau, miközben átadta a dobozt. Ujjai hegyével finoman megérintette a fedél mentén végighúzódó apró, finoman megmunkált fogaskerék-nyomot. – A marville-i kiállításra utazik, ha szabad kérdeznem?
A hölgy meglepetten visszalépett egy lépést.
– Honnan... honnan tudja?
– A doboz szélén látható finom puncspor és az Ön kesztyűjén lévő halvány grafitfolt ritkán vezet más következtetésre, mint a nyomdatechnikai műhelyek közelségére – mondta Vaneau száraz humorral. – És Marville a vidék nyomdaiparának központja.
A folyosó árnyékából ekkor egy sötétkék kabátos utas lépett ki, s kíváncsi pillantást vetett a dobozra. Laurent kalauz elégedetten sóhajtott fel:
– Bárhogy is legyen, uraim és hölgyem, remélem, ez az éjszaka már meglepetések nélkül telik el Marville-ig.
Vaneau nem felelt, csak elmosolyodott, s tekintete a hölgy táskájából kikandikáló, félig kilógó rézkulcsra tévedt.