128/6. A nyomdahenger titka — Érkezés Chantraine állomásra

A szerelvény nagyot rándult, ahogy a kerekek csikorogva megragadták a sínpárokat Chantraine első váltóinál. Az utasok imbolyogva kapaszkodtak meg a folyosó korlátjában.
– Vigyázat, uraim! Az egyensúly megőrzése ilyen helyzetekben nem csupán fizikai, de társadalmi kötelezettség is – jegyezte meg Émile Vaneau nyájasan, miközben elegáns mozdulattal támogatta meg a dülöngélő Laurent kalauzt.
A folyosó végén a hálókocsi ajtaja sisszenve vágódott ki. A kintről betóduló hűvös éjszakai levegővel együtt léptek határozott zaja verte fel a szőnyeget: a chantraine-i helyi nyomozók léptek a kocsiba, zaklatott arccal.
– Monsieur Vaneau? – kérdezte a vezetőjük, miközben óvatosan körbenézett a megszeppent társaságon. – Sürgős távíróüzenetet kaptunk az előző állomásról!
A nyomozó habozás nélkül a szürke köpenyes utas felé lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, ipari kémkedés és nagy értékű lopás kísérlete ügyében!
– ...amely lopási kísérletet – fűzte hozzá Vaneau halk, kimért hangon, befejezve a megállás előtt félbeszakadt mondatát – csupán a mogyoróolaj eltéveszthetetlen aromája és a túlzottan feszült álcázás buktatott le.
A szürke köpenyes utas megadón hajtotta le a fejét, s a bilincs kattanása után a rendőrök kíséretében elhagyta a szerelvényt. A peronon felharsant a sípszó, az ajtók csapódtak, és az Intercontinental Express lassan kimördült Chantraine állomásról.
Laurent kalauz mélyet sóhajtva törölte meg a homlokát:
– Végre ismét nyugalom van, Monsieur Vaneau.
Abban a pillanatban a fülkesor felől egy halk, de különös kattanás hallatszott: egy újonnan felszállt, sötét szemüveges hölgy kezéből kiesett egy nehéz, rézpántos fadoboz. Vaneau egy pillanatra elmosolyodott, s figyelmes tekintettel követte a folyosón guruló apró tárgyat, miközben a vonat már Marville irányába száguldott a sötétben.