128/4. A ketyegő szabadalom — Közeledve Chantraine felé

Émile Vaneau két halk, kimért kopogtatással jelezte jelenlétét a 3-as fülke ajtaján. A zár kattant, s a résben megjelent a szürke köpenyes utas zaklatott arca. Jobb kezével görcsösen szorította a rézveretes táskát, amelyből most még szaporábban hallatszott a szabályos ketyegés.
– A mogyoróolaj felettébb jótékony hatással van a száraz mechanikára – szólalt meg a detektív rendíthetetlen nyugalommal –, ám a kalauz úr posztószőnyege sajnos kevéssé hálás az efféle kényeztetésért.
– Ez… ez csupán egy személyes használatra szánt szabadalom! – dadogta a szürke köpenyes utas, miközben igyekezett a háta mögé rejteni a szivárgó csomagot. – Semmi köze a közbiztonsághoz!
– Egy ketyegő szabadalom, ami olajat ereszt? – hűledezett a mögöttük várakozó, fekete kalapos úr, s a sötétkék kabátos mögé húzódott. – Hallja ezt, kalauz? Hiszen ez egy időzített szerkezet!
– A bombák ritkán illatoznak pörkölt mogyorótól – jegyezte meg Vaneau egy halk mosollyal, majd lassan kiemelte mellényzsebéből a régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, s egy pillanatig nézte a mutatók mozgását. – Pontosan hét perc múlva Chantraine állomásra érkezünk.
Laurent kalauz közelebb lépett, kezében a megtelt törlőronggyal.
– Ha a szerkezet nem veszélyes, Monsieur Vaneau, miért állt szándékában az úrnak Beaumont-ban elhagyni a vonatot, mielőtt még megvásárolta volna a jegyét Chantraine-ig?
Vaneau visszacsúsztatta az óráját a zsebébe.
– Mert a sietség néha nem a félelemből fakad, hanem abból, hogy a szállítmány hamarabb ér célba, mint az igazi tulajdonosa. Ugye, monsieur?