128/3. A mogyoróolaj szaga — Száguldás Chantraine felé

A folyosó szőnyegén terjedő sötét olajfolt lassan elérte a szomszédos küszöböt. A sötétkék kabátos utas óvatosan kilépett a kabinjából, majd kétségbeesetten a magasba emelte mindkét kezét.
– Ez felháborító, kalauz! – sziszegte remegő hangon. – A szomszédból olyan fémes csikorgás hallatszik, mintha valaki egy óriási mechanikus darálót működtetne! És ez a szag… tisztára, mint egy kifőzdében!
– Valóban meglehetősen gasztronómiai az élmény – jegyezte meg Émile Vaneau, s zsebkendőjével óvatosan megérintette a padlóra csöppent sötét folyadékot. – Bár a finommechanikai óraműveket ritkán szokás szűz mogyoróolajjal kényeztetni, hacsak az illető nem vacsorára szánja a fogaskerekeket.
– Maga ezen tréfálkozik? – hüledezett a fekete kalapos úr, aki mögül kiskutyaként bukkant elő a sötétkék kabátos. – Mi van, ha az a rézveretes táska egy pokoli szerkezetet rejt?
– Akkor felettébb udvarias pokoli szerkezet – felelte Vaneau halvány mosollyal. – Előre figyelmeztet minket az aromájával.
Laurent kalauz közben egy ronggyal próbálta felitatni a csöpögést, miközben gyanakodva pillantott a 3-as fülke csukott ajtajára.
– Monsieur Vaneau, szólítsam meg újra? Chantraine állomásig már nincs tíz perc.
– Felesleges zaklatni a művészt, míg alkot – rázta meg a fejét a detektív. – Inkább azt mondja meg, Laurent, a 3-as fülke utasa Beaumont-ban váltott jegyet, ugye? És egyetlen kézipoggyásszal szállt fel?
– Pontosan, uram – bólintott a kalauz. – De a jegyén Chantraine állt úti célként.
– Milyen érdekes – dünnyögte Vaneau, miközben tekintete a fülkeajtó melletti réz pántra tévedt. – Egy úriember, aki sietve száll fel, semmit sem visz magával, kivéve egy szivárgó rézveretes táskát, amelyből óraműkattogás hallatszik.