127/1. A gyanúsan könnyű fadoboz — Zötykölődés Beaumont felé

A vonat visszanyerte megszokott, ritmikus kattogását, miközben a lansac-i állomás lámpái lassan elmerültek a sötétségben. Laurent kalauz elégedetten simította meg az egyenruháját, ám amint áthaladt a folyosón, pillantása az új utasra tévedt. A sötét kalapos úr a folyosó ablakánál állt, és mindkét kezével görcsösen szorította a viaszpecséttel lezárt, kisméretű fadobozt.
– Szabad érdeklődnöm, uram, elhelyezhetem a csomagját a poggyásztartón? – lépett hozzá Laurent szolgálatkész mosollyal. – A hosszabb utak során a dobozok hajlamosak saját életre kelni, ha az ember nem figyel rájuk.
– Hozzá ne nyúljon! – fojtotta bele a szót a kalapos úr, és közelebb húzta magához a ládikát, ami meglepően könnyűnek tűnt a mozdulat lendületéhez képest. – Ez a doboz rendkívül törékeny és pótolhatatlan értéket tartalmaz!
– Általában a pótolhatatlan dolgok nyomják a legtöbbet – jegyezte meg Émile Vaneau, aki épp ekkor lépett ki a fülkéjéből, kávéscsészével a kezében. Nyugodt tekintete egy pillanatra megpihent a doboz érintetlen viaszpecsétjén. – Vagy legalábbis a tulajdonosaik lelkiismeretét.
– Ön gúnyolódik velem, uram? – horkant fel az utas, miközben idegesen igazított egyet a kalapján.
– Cseppet sem – felelte Vaneau szelíden. – Csupán megfigyeltem, hogy Ön úgy fogja azt a dobozt, mintha nyomna legalább tíz kilót, miközben a csuklója meg sem feszül. A doboz üres, vagy csupán pehelykönnyű illúziók lapulnak benne?
Mielőtt az úr válaszolhatott volna, a kocsi túlvégén felhangzott egy éles csattanás, majd elaludtak a folyosói lámpák, s a kocsira hirtelen sötétség borult.