127/2. A sötétbe borult folyosó — Zavaros szándékok Beaumont előtt

A sötétségben azonnal felerősödött a szerelvény ütemes zakatolása, mintha a sínek is elnehezedtek volna a hirtelen csendtől. A fekete kalapos úr éles, gyerekes sikolyt hallatott, amit egy fémes, tompa koppanás követett a padlón.
– Nyugalom, uraim, a biztosíték csupán megmutatta a gyengébbik oldalát – szólalt meg Vaneau hangja szinte meglepő higgadtsággal a sötétből. – Laurent, ha megtenné, hogy a folyosó végén lévő fali lámpára fordítja a figyelmét, rendkívül lekötelezne.
– Csupán… csupán a kapcsoló akadhatott meg, uram – dadogta a kalauz, miközben a zsebében matatott a gyufák után. – A Beaumont felé vezető szakaszon a rázkódás néha tréfát űz a villamos hálózattal.
A gyufa sercenése sárgás fénykörbe vonta a három férfi arcát. A fekete kalapos úr a fülke ajtajának lapult, és még mindig görcsösen szorította a dobozt a mellkasához – ám a derengésben tisztán látszott, hogy a doboz sarkán lévő viaszpecsét széle frissen megrepedt.
– Úgy tűnik, a sötétség nemcsak az áramellátásnak ártott, hanem a jómodornak is – jegyezte meg Vaneau szelíden, miközben visszatette kávéscsészéjét a fülkéje melletti kis polcra. – Valaki a sötétben türelmetlenül próbálta megvizsgálni a zárhatóságát.
– Ez felháborító! – kiáltotta a kalapos úr, és a hangja megtört a feszültségtől. – Valaki hozzám ért! El akarják lopni a… a felbecsülhetetlen értékű családi ereklyét!
– Különös megfogalmazás egy olyan tárgyra, ami láthatóan egyetlen grammot sem nyom – tette hozzá Vaneau, miközben az éppen fellLobbanó tartaléklámpa fényében végigmérte a folyosó távolabbi végét.