126/7. A csatolt alkatrész — Hajnali derengés Lansac előtt

A sötétkék kabátos utas megpróbálta behúzni a fülkeajtót, ám Monsieur Vaneau cipőjének orra finoman, de határozottan meggátolta az akciót.
– A sietség mindig rossz tanácsadó, uram – jegyezte meg a detektív olyan nyugalommal, mintha csak a reggeli teája hőmérsékletét tárgyalnák meg. – Különösen akkor, ha valaki egy ikerszerkezet másik felét próbálja elrejteni a kabátja bélésében.
– Ez nevetséges! – sziszegte az utas, miközben tekintete kétségbeesetten ugrált a folyosó sötétedő ablakai és Laurent kalauz között. – Semmiféle szerkezetről nem tudok!
– Természetesen – bólintott Vaneau. – Egy elkopott rézretesz valóban nem szokott magától átvándorolni a szomszédos fülke falában kialakított rejtett járaton. Az 5-ös fülke mechanizmusa azonban csak akkor lép működésbe, ha a 3-as fülkéből valaki ellenoldali nyomást gyakorol a rugóra. Ön rendkívül körültekintő volt, kivéve egyetlen apróságot.
Laurent kalauz feszülten elnyelte a nyálát, s óvatosan közelebb lépett.
– És mi volt az az apróság, fődetektív úr?
– A rézpor, drága Laurent – mosolyodott el Vaneau szárazon. – A finom megmunkálás mindig nyomot hagy a sárgaréz-öntvényen. És ha jól látom, a tisztelt utas jobb ingujján épp egy olyan aranysárga folt éktelenkedik, amely kevéssé illik a sötétkék posztó eleganciájához.
A kabátos férfi hirtelen az ingujjára pillantott, majd felhorkantott.
– Ez csak egy kávéfolt!
– Nos, ha a kávéja sárgarézből készül, akkor javaslom, kevesebb cukorral fogyassza – felelte Vaneau, miközben a vonat füttye élesen felhasította a hajnali csendet. A szerelvény lassan zötyögni kezdett a váltókon: Lansac külső jelzői már feltűntek a homályban.