125/2. A levendula pára — Éjszakai puhatolózás Saint-Fargeau előtt

A fiatal hölgy mély lélegzetet vett, s igyekezett visszanyerni a tartását.
– A parfümminták magánügyek, Monsieur – mondta fagyos hangon, miközben a puszpángfa dobozt a táskájába próbálta tuszkolni, meglehetősen sikertelenül. – Semmi olyat nem szállítok, ami megsértené a vasúti szabályzatot.
– Kétségkívül – bólintott Vaneau, s egy apró lépéssel közelebb lépett a fülke ajtajához. – Bár a levendula és a bergamott ilyen tömény elegye ritkán szolgál puszta illatosításra. Különösen, ha a sárgaréz sarokpántok belső oldalán friss reszeléknyomok látszanak.
Laurent kalauz zavartan megköszörülte a torkát, és félénken benézett a fődetektív válla felett.
– Talán a kisasszony csak óvja a családi örökséget, Monsieur Vaneau… – kockáztatta meg halkan.
– Vagy inkább egy lezárt fejezetet próbál magával vinni, mielőtt Mirevalban észrevették volna a hiányát – jegyezte meg Vaneau meglepő nyugalommal.
A nő szeme tágra nyílt, s ujjai megremegtek a vaslakaton.
– Maga… maga semmit sem tud! – csattant fel, de a hangja elcsuklott.
– Valóban – ismerte el Vaneau egy halvány mosollyal. – Egyelőre csupán annyit tudok, hogy a lakat kulcsa nem az Ön táskájában van, hanem a szomszédos fülke utasának mellényzsebében.
Laurent döbbenten pislogott a detektívre.
– De hát a szomszéd úr ki sem nyitotta az ajtaját Mireval óta!
– Pontosan – felelte Vaneau. – És éppen ez a legárulkodóbb.