125/1. A lelakatolt fadoboz — Éjszakai suhanás Saint-Fargeau felé

Laurent kalauz alaposan megtörölte a homlokát, miután a hálókocsi nehéz ajtaja kattanva bezárult a mirevali peron mögött.
– Úgy vélem, Monsieur Vaneau, ma éjjel a szőnyegseprés már hivatalosan is a nyomozati munkához tartozik – jegyezte meg halk sóhajjal. – De ki lehet ez az új utas? Olyan görcsösen fogja azt a kis fadobozt, mintha a koronaékszerek lapulnának benne.
– Vagy valami sokkal értékesebb – válaszolta Émile Vaneau, miközben kényelmes léptekkel elindult a kivilágított folyosón. – Például egy tucat ritka fűszer, vagy egy családi recept, amely elől elvesztették a kulcsot.
A hálókocsi 2-es fülkéjének ajtaja résnyire nyitva maradt. A fiatal hölgy a plüsskanapén ült, s a sárgaréz lakattal lezárt, puszpángfa dobozt a mellkasához szorítva kémlelte a folyosót. Amint megpillantotta az ősz fődetektívet, még közelebb húzta magához a csomagot.
– Elnézést a zavarásért, mademoiselle – lépett közelebb Vaneau egyetlen udvarias fejbicventéssel. – Megenged egy pohár friss teát? A mirevali felszállás mindig meglehetősen zaklatott.
– Nem, köszönöm! – vágta rá a hölgy gyanakvóan, miközben tekintete Laurent egyenruhájára tévedt. – Nincs szükségem semmire. Csupán zavartalan utazásra vágytam Saint-Fargeau-ig.
– A zavartalanság meglehetősen tünékeny jószág ezen a vonaton – mosolyodott el szárazon Vaneau. – Különösen, ha az ember egy sárgaréz sarokpántos dobozt szállít, amelynek a fedele alól finom illatszer-pára szivárog.
A hölgy kissé elsápadt, s ujjai rászorultak a vaslakatra, amint az Intercontinental Express zökkenve vett be egy éjszakai kanyart.