124/1. A faragott sétapálca — Éjszakai száguldás Mireval felé

A kerekek egyenletes kattogása jelezte, hogy az Intercontinental Express elhagyta Auberoche fényét, és magabiztosan száguldott tovább Mireval felé. Laurent kalauz elégedetten simította le az egyenruháját, mintha a szőnyegre hullott sárgarézport próbálná lepergetni a tekintetével.
– Egy újabb sikeres állomás, Monsieur Vaneau – jegyezte meg halk büszkeséggel a kalauz. – Bár be kell vallanom, a fenyőgyanta illatát még napokig érezni fogom.
– A jó szimat elengedhetetlen ebben a szakmában, Laurent – felelte csendesen Émile Vaneau, miközben a folyosón lépkedő új utast figyelte.
A zaklatott tekintetű úriember nehéz, dúsan faragott sétapálcájára támaszkodva bizonytalanul egyensúlyozott a zötykölődő kocsiban. Laurent készségesen felé lépett.
– Segíthetek a csomagjaival, uram? A sétapálcáját szívesen elhelyezem a felső tartóban.
– Hozzá ne nyúljon! – csattant fel az új utas meglepő feszültséggel, s szorosan a mellkasához húzta a botot. – Ez... egy rendkívül törékeny családi ereklye.
Vaneau elmosolyodott, s halkan közbeszólt:
– A családi ereklyék ritkán nyomnak tizenkét kilogrammot, uram, hacsak az ön felmenői nem tüzérségi mozsárelemeket gyűjtöttek.
Az úr arca elvörösödött. Mielőtt válaszolhatott volna, a vonat egy éles kanyarba döntött. A sétapálca fémes nyikorgással koccant a falnak, s a belsejéből halk, finom mechanikus kattanás hallatszott, mintha egy elrejtett rugó pattant volna ki.
– Kérem, hagyjanak békén! – mormolta gyorsan az utas, majd sietve bezárkózott a 3-as fülkébe.
Laurent értetlenül nézett a detektívre.
– Ez a bot... ketyegett, Monsieur Vaneau?
– Nem ketyegett, Laurent – válaszolta Vaneau elgondolkodva. – Csupán megszólalt. És attól tartok, Mirevalig még sokat fog mesélni.