123/5. A lefejtett fenyőgyanta — Éjszakai készülődés Auberoche peronján

A sötétkék kabátos utas keze megremegett, s az apró zsebkés halk koppanással hullott a sárgaréz padlószegélyre. Reménytelenül pillantott a zsebóráját mellényébe visszacsúsztató detektívre.
– Ön túlértékeli a helyzetet, monsieur Vaneau – próbálkozott rekedtes, elcsukló hangon. – Ez nem más, mint egy teljesen ártalmatlan magnólia-kivonat a feleségem szappanfőző műhelyéből.
– A felesége kétségkívül roppant határozott hölgy lehet, ha a szappant elnyomtatott birodalmi kötvények illatosítására használja – jegyezte meg Émile Vaneau, s egyetlen kecses mozdulattal felvette a földről a zsebkést, majd a nyelét nyújtotta az utas felé. – A gyanta kiválóan alkalmas arra, hogy elfedje a friss nyomdafesték szagát, de a kalauzunk finomult szimatát sajnos nem téveszti meg.
Laurent büszkén kihúzta magát a folyosón, s megigazította az aranygombos kabátját.
– Különösen, amikor a csomagolás alól finom sárgarézpor szitál a szőnyegre – tette hozzá a kalauz halkan.
Az utas erőtlenül rogyott le a plüssülésre, s zsebkendőjével a homlokát törölgette.
– De hát hogy jönnek ide az auberoche-i nyomozók? – suttogta kétségbeesetten. – Varlange-ban még senki sem tudott semmiről!
– Varlange-ban valóban nem – bólintott Vaneau elegáns mosollyal. – De egy távíró drótja lényegesen gyorsabban halad a sínek mellett, mint ahogyan ez a pompás gőzmozdony robog.
A szerelvény fémjelei hirtelen mély, ütemes sikoltással szólaltak meg, jelezve, hogy a vonat megkezdte a lassítást az auberoche-i váltók előtt.