123/4. A feltört viasznyom — Éjszakai kopogtatás Auberoche előtt

Vaneau könnyedén megkocogtatta a hatos fülke fapanelelét. Odabentről azonnal megszűnt a kaparászás, s egy hirtelen mozdulat nyomán valami tompa zörejjel a padlóra esett.
– Monsieur – szólalt meg a detektív olyan sima hangon, mintha csupán egy csésze teát kínálna –, kérem, ne fáradjon a viasz elkaparásával. A faforgács sajnos sokkal gyorsabban ég, mint amennyi idő alatt a szag eloszlana a folyosón.
Az ajtó résnyire nyílt. A sötétkék kabátos utas zaklatott, izzadt arca tűnt elő, kezében egy apró zsebkéssel.
– Nem értem, miről beszél! – pattogott az új utas, miközben próbálta a teste mögé rejteni a padlón heverő bőröndöt. – Magánszférához van jogom! A csomagom le volt pecsételve!
– Csupán az a bökkenő, kérem – lépett közelebb Vaneau egyetlen megnyugtató lépéssel –, hogy a pecsétviasz keveréke legfeljebb egy külvárosi papírkereskedésben mehetne át szigorú ellenőrzésen. A varlange-i postahivatalban ennél lényegesen több szegfűszeget használnak.
Laurent a háttérben elfojtott egy kuncogást, mire a férfi arca vörösből sárgásfehérre váltott.
– Önök zaklatnak engem! Nincs semmi joguk...
Émile Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, s előhúzta a régi, csiszolt ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással kinyitotta a fedelét, majd nyugodt pillantást vetett a mutatókra.
– Pontosan nyolc perc múlva Auberoche állomásra érkezünk – mondta halkan, majd visszapattintotta a fedél csatját. – És ha jól sejtem, ott már várakozni fog néhány úriember, akiket rendkívül érdekelni fog ez a különleges illatkompozíció.