123/2. A pecsétviasz illata — Éjszakai suhanás Auberoche felé

Laurent a csészére pillantott, majd halk léptekkel követte Vaneau tekintetét a folyosó sötétebb vége felé, ahol az új utas épp bezárta maga mögött a 6-os fülke ajtaját.
– Rendkívül óvatos úriember – jegyezte meg a kalauz, és igazított egyet az egyenruháján. – Azt hiszem, még a jegykezelésnél sem engedte el azt a szíjjal átkötött bödönt... akarom mondani, bőröndöt.
– A viaszpecsétek még friss szagúak – mutatott rá Vaneau, miközben a teáscsészéért nyúlt. – És ha jól láttam, a spárga csomóját nem a szokásos módon hurkolták meg. Ez nem egy hivatásos futár precizitása, sokkal inkább egy igencsak sietős amatőré.
Ebben a pillanatban a folyosó végéről halk, tompa koppanás, majd egy elfojtott szitok hallatszott. A 6-os fülke ajtaja résnyire nyitódott, s a zaklatott utas dugta ki rajta borzas fejét. Amikor meglátta a hálókocsiban álló párost, zavartan megtorpant.
– Elnézést – mondta rekedtes hangon, miközben zsebkendőjével megtörölte izzadó homlokát. – Nem tudják esetleg, mikor érünk Auberoche állomásra? A kalauz úr nem látta a... a kalapomat?
– A kalapját a fején viseli, uram – válaszolta Vaneau a rá jellemző nyugalommal. – Ami pedig Auberoche-t illeti, a szerelvény tartja a tempót, hacsak a táskájában lakozó levegő nem dönt úgy, hogy megnehezíti a haladásunkat.
Az utas megrándult, kezét reflexszerűen a kabátja belső zsebéhez emelte, majd gyorsan visszahúzódott, és kattanással rázárta a reteszt a fülkére. Laurent értetlenül csáléra billentette a sapkáját.
– Monsieur Vaneau, maga szerint miért szállít valaki egy teljesen üres, ám gondosan lepecsételt bőröndöt az éjszaka közepén?
– Mert a legnagyobb titkokat néha nem abban őrzik, amit beletesznek, hanem abban, amit kihagynak belőle – mosolyodott el halkan a detektív.