122/6. A Saint-Mireux-i megálló — Csikorgó fékek a peronon

A kerekek fémes visítása rázta meg a folyosót, amikor az Intercontinental Express zökkenve megállt a Saint-Mireux-i állomás gőzben úszó peronja mellett. A fékcsövek sziszegése elfojtotta a szürke köpenyes férfi halk káromkodását.
– És hogy ki fizette Önöknek a nem létező Stradivari árát? – emelte meg kissé a hangját Vaneau, miközben az ezüst zsebóráját elegáns mozdulattal a mellényzsebébe csúsztatta. – Nos, a válasz pofonegyszerű, hiszen a megbízó nem más, mint...
Az kocsiajtó ebben a pillanatban csapódott ki. Két egyenruhás, szemlátomást feszült és riadt helyi nyomozó rontott a folyosóra, megfeszített pisztolytáskákkal.
– Senki ne mozduljon! – kiáltotta a vezetőjük szaggatottan. – A törvény nevében letartóztatom Önt tiltott ipari tervrajzok csempészete miatt!
Vaneau halkan felnevetett, és elégedetten megigazította a gallérját.
– Pontosan nyolc másodpercet késtek, uraim, de a dramaturgiai érzékük kétségkívül elismerésre méltó.
– Maga tudta, hogy jönnek? – hüledezett a fiatal nő, amíg a rendőrök óvatosan átvették tőle a sárgarézporos hegedűtokot.
– A gyorsvonat táviratait nem nehéz kiszámítani, kisasszony – válaszolta a detektív. – Főleg, ha az ember megfigyeli, melyik állomáson várják a hatóságok a rossz csomagot.
A gyanúsítottakat határozottan levezették a peronra. Laurent kalauz zsebkendőjével törölgette az izzadt homlokát, miközben az ajtók visszacsukódtak, s a szerelvény komótosan lódult meg a következő állomás felé. Ebben a pillanatban egy új utas lépett a folyosóra, hóna alatt egy szokatlanul súlyos, lakkozott kalapdobozzal, amiből halvány gépolaj- és levendulaillat áradt. Vaneau száján elterült egy halvány mosoly.