122/4. A sárgaréz számlap — Éjszakai robogás Saint-Mireux felé

A szürke köpenyes férfi kétségbeesetten nyúlt a mellényzsebéhez, de a mozdulata félúton elakadt, ahogy Laurent kalauz udvariasan, ám ellentmondást nem tűrő módon elébe lépett.
– Ne fáradjon, uram – jegyezte meg Émile Vaneau, s tekintetét a fiatal nő kezében lévő hegedűtokra szegezte. – A rézpántos kulcs, amellyel a tok zárja nyitható, aligha az Ön zsebében lapul. Ha jól sejtem, a kisasszony nem hegedűt, hanem a tervrajzokhoz tartozó prototípust védi.
A fiatal nő arca elfehéredett, de a szorítása nem lazult a bőrfülön.
– Ez egy családi örökség – tiltakozott halkan. – Nincs joga…
– A jogi kérdéseket hagyjuk a helyi hatóságokra – vágott közbe nyájasan Vaneau. – Engem jelenleg sokkal jobban nyomaszt a gépészeti precizitás hiánya. Egy lepecsételt tok, amelyből halvány gőz- és olajszag árad, ritkán rejt magában Stradivarit. Kivéve természetesen, ha a mester hirtelen felindulásból nagynyomású szelepeket kezdett gyártani Cremonában.
A detektív ekkor kényelmes mozdulattal előhúzta a régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, s egy pillanatig némán figyelte a másodpercmutató egyenletes kattogását.
– Pontosan tizenkét perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk – mondta nyugodtan, majd visszacsúsztatta az órát a zsebébe. – S amíg a kalauz úr gondoskodik róla, hogy senki se cseréljen több mappát a folyosón, tisztázzuk: melyikük mentette meg valójában a találmányt a másiktól?
Laurent hatásosan megköszörülte a torkát, miközben a két utas riadtan pillantott egymásra.