122/3. A kottatartó titka — Robogás Saint-Mireux felé

– A sárgarézpor, uram, épp olyan, mint a rossz kifogás: ha túlságosan rátapad az emberre, azonnal feltűnést kelt – jegyezte meg Émile Vaneau, s egyetlen finom mozdulattal átvette a ziháló utastól a bőrgyűjtőt.
A szürke köpenyes férfi tiltakozni próbált, de Laurent kalauz szigorú, ám felettébb reményteli pillantása jobb belátásra bírta. Vaneau széthajtotta a mappa tartalmát. A vastag papírlapokon nem keringők sora virított, hanem bonyolult, fogaskerekeket és finomcsiszolású szelepeket ábrázoló műszaki rajzok.
– Különös zenedarab – forgatta meg az egyik lapot a detektív. – Ha ezt a dallamot megszólaltatják, abból nem szimfónia születik, hanem egy ipari gőzkazán túlnyomásgátlója. Nem tudtam, hogy a fiatal művésznő gépészeti tanulmányokat folytat.
– Én… én csak a saját kottáimat akartam visszakapni! – dadogta a szürke köpenyes utas, miközben idegesen hátrált a mahagóni fal mellett. – Ő vette el az én irataimat a tolongásban!
Ekkor a szomszédos fülke ajtaja halk kattanással feltárult. A fiatal nő lépett a folyosóra, kezében a lepecsételt, szokatlanul nehéz hegedűtokkal.
– Úgy vélem, uram, a félreértés meglehetősen egyoldalú – mondta a hölgy halkan, de határozottan. – Az Ön mappájában ugyanis a bécsi konzervatórium belépőkártyái lapulnak, míg ebben a tokban… nos, aligha egy hangszer.
Vaneau elégedetten megigazította a nyakkendőjét.
– Úgy tűnik, kedves Laurent, a szerelvény nem csupán utasokat szállít Saint-Mireux felé, hanem egy félreértett órásműhelyt is. Mielőtt azonban a darabjaira szednénk a történetet, kérném a valódi kulcsot.