122/1. A lepecsételt hegedűtok — Éjszakai kanyarulatok Saint-Mireux felé

Laurent kalauz megtörölte az homlokát, s mély sóhajjal támaszkodott a folyosó mahagóni burkolatának.
– Monsieur Vaneau, el sem tudom hinni, hogy a sárgarézporból jött rá az egészre! Ha Ön nincs itt, Saint-Julienben gond nélkül kisétált volna a lopott tervrajzokkal.
– A véletlenek ritkán utaznak első osztályon, Laurent – válaszolta Émile Vaneau, miközben tekintete a folyosó távolabbi szakasza felé tévedt. – Amikor valaki túl görcsösen ragaszkodik a poggyászához, az többnyire két dolgot jelent: vagy a vagyonát őrzi, vagy a bűntudatát.
– És az a fiatal hölgy? – mutatott Laurent a távolodó alakra, aki a kilences fülke ajtajánál viaskodott a lepecsételt hegedűtokkal. – Úgy emeli azt a tartót, mintha tiszta ólomból öntötték volna. A hegedűk nem szoktak ennyire súlyosak lenni, igaz?
– Kivéve, ha a dallamok mellé némi nehézfém is szorult – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal.
A fiatal nő meglepetten fordult hátra, amikor a tok fémcsatja tompa koppanással megütötte a küszöböt. Finom kesztyűs kezével megigazította fátyolos kalapját, majd bizonytalanul elmosolyodott.
– Elnézést a zajért, uraim! Csak… a hangszerem meglehetősen érzékeny a hűvös éjszakai huzatra.
– Természetesen – bicentett Vaneau elegánsan. – A zene köztudottan kényes műfaj. Különösen, ha vörös viaszpecséttel védik a hangolókulcsokat.
A hölgy tekintetében egyetlen villanásnyi zavar tükröződött, mielőtt elszántan belépett volna a fülkéjébe. Az ajtó kattanva záródott mögötte.
Laurent gyanakodva ingatta a fejét.
– Ugye nem akarja mondani, hogy máris újabb rejtéllyel van dolgunk a Saint-Mireux felé vezető úton?
– Én nem állítok semmit, Laurent. Csupán azt, hogy a vonat halad a maga útján, az utazóközönség viszont mindig gondoskodik meglepetésekről.