121/7. A felcserélt iratgyűjtő — Nyomozás Valcourt felé

Laurent a rézkulccsal kattanásig fordította a zárat, s szélesre tárta a hetes fülke ajtaját. A hálókocsi homályában egyetlen elhagyatott tárgy pihent a bársonyülésen: egy testes, pántokkal átkötött fekete bőrmappa, amely határozottan nehezebbnek látszott, mint a fiatal hölgy pehelykönnyű táskája.
– Lám, a sors néha meglepően gondos csomagfuttató – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben belépett a kabinba. – A félrenézett tárgyak visszatalálnak a helyükre, még ha az utasaik le is késték a csatlakozást.
– De hát ez... ez nem az enyém! – torpant meg a hölgy a küszöbön, feszülten szorongatva a köpenye szélét. – Az én iratom kék borítóban volt, ez pedig fekete. És sokkal vastagabb!
– A színek a vasúti fülkék félhomályában szeszélyes jószágok – nyúlt a mappához Vaneau egy tiszta zsebkendővel. A csat fémpántján apró, sárgarézből való reszelék csillogott. – Ami pedig a vastagságot illeti, a zárónyelven lévő friss tuskinta még meg sem száradott. Úgy tűnik, valaki szándékosan helyezte át az Ön iratát egy nehezebb tokszerkezetbe.
– De miért tette volna? – kérdezte Laurent értetlenül, a sapkáját hátratolva.
– Mert a súlybizalom a legjobb álcázás, kedves Laurent – felelte Vaneau halk, száraz mosollyal. – Az ember ritkán gyanakszik egy olyan táskára, ami pontosan olyan nehéz, mint amennyire várja.
Émile Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta, s egy pillanatig némán nézte a mutatók egyenletes táncát.
– Pontosan tizenkét perc múlva Saint-Julien állomásra érkezünk – mondta nyugodtan. – S addigra kiderül, hogy a nagybátyja irata miért váltott ilyen sietősen köpönyeget.